Kárpáti-Beneda Ágnes

A fotózás már egészen korán része volt a mindennapjaimnak, mivel gyerekként már egy automata fényképezővel örökíthettem meg a ritka pillanatokat. Kirándulásokon, ünnepeken fotóztam, de kedvenc témám volt egy időben a naplementék rózsaszínre festett felhői is. Később túrázásainkon, utazásainkon fotóztam az új, érdekes tájakat, virágokat, épületeket, épületrészleteket, hogy később azt megfessem. Érdekelt még a panoráma fotózás, a makrofotózás is, majd a tanulmányok során minden műfajban alkottunk, így életképeket, csendéleteket, portrékat is készítettem, de a tájkép maradt a legkedvesebb.

Mindig közel álltak hozzám a művészetek, eleinte zenetagozaton lettem érzékenyebb ez iránt, ahol kórusban énekeltünk, zongorára és fuvolára jártam, amivel több fontos helyszínen is szerepeltem. 11 évesen figyelt fel rám rajztanárom és indított el egy újpesti komplex képzőművészeti versenyen, ahol III. lettem a kerületben. Költözésünk után, hatással volt még rám egy füredi festőművész rajztanárom munkássága is. Ezután a zirci III. Béla Gimnázium vizuális kommunikáció gimnáziumi tagozatára jártam, ahol közelebb kerültem a képzőművészethez, ezen belül a fotózáshoz. Heti 5 vizuális kultúra óránk volt, melynek keretében - a rajzon és festésen kívül - volt még sokszorosító grafika, szobrászat és fotózás gyakorlati óránk is. Nagy szó volt, hogy Szelényi Károly híres és általam is kedvelt fotóművész előhívó gépein dolgozhattunk. Képeit fotóalbumokból és kiállításokról ismertem, nagy hatással volt rám a Balaton és vidéke – Táj változó fényben c. könyve, ugyanúgy, mint Pethő Bertalan: Balaton, Szépkilátó c. fotóalbuma, amit korábban nagymamámtól kaptam egy karácsonyra csodás fotókkal a balatoni tájról, akkor még vácrátótiként/újpestiként. A zirci gyakorlatok alatt édesapám 1970-es évekből származó, mechanikus, tükörreflexes Zenit fényképezőgépével dolgoztam, színes és fekete-fehér filmmel is. Saját kezű előhívásaink, az előhívó és fixáló szer jellegzetes szúrós szaga, a labor piros fénye, a képek lassú előtűnése, a csipesszel madzagra felakasztott szárítandó képek örök és meghatározó emlékek maradnak, és a fotózáshoz való kötődést erősítette. Itt csináltam először fotogramot, amit aztán a főiskolán is volt lehetőségem újra gyakorolni. 

Mai napig megvan vegyész nagypapám 1955-ös Fényképészeti ismeretek c. könyve, amit még ő is használt. Az ő és szüleim kísérletezése és fotói egy életre nyomot hagytak bennem. Otthon egy táskányi családi fotónk volt kirándulásokról, ünnepi pillanatokról, amit egy időben én rendeztem össze, illetve albumokba. Továbbá a nappalink dísze volt gyermekkoromban papám és felmenői előző század eleji fényképezőgépei, mint relikviák, amiket nagy becsben tartottunk. A gimnázium után rajztanári főiskolára jártam, ahol ugyancsak tanultam fotózást, mind elméletben, és gyakorlatban, 4 éven át. Volt digitális képkezelés, videotechnika, ahol saját filmünket vágtuk, vagy animáció, amikor a fotóinkból mozgóképet csináltunk. Fotós vizsgamunkáink is készültek vizuális kommunikáció szakirányon a művészetpedagógia mellett. Ekkor bátyámtól és fotós unokabátyámtól kölcsönkapott komolyabb SONY és CANON fényképezőgépekkel dolgoztam, de volt már akkor digitális kompakt kamerám is (Samsung Fuji), valamint az okostelefon is sokszor segítségemre volt. Ezekben az években inkább a festészet felé vettem az irányt, és abban szerettem volna kitűnni. Számos kiállítást rendeztem, amin én is szerepeltem barátaimmal, továbbá művészklubokkal is állítottam ki közösen. Az évek során inkább a festéshez készítettem fotókat, amiket aztán később meg is festettem, de sok maradt még megfestetlenül, némelyik megállja a helyét fotóként is. Tanári tevékenységem során, az iskolai rendezvényeken is engem kértek fel fotózásra éveken át, de volt ilyen munkám sportverseny alkalmával is.

A Képolvasók Fotóklub Egyesülethez való csatlakozásommal, fotóimmal is szeretnék szerepelni tárlatokon, valamint mélyíteni tudásomat a technikában. Jó egy olyan közösséghez tartozni, ahol erőt adnak az alkotáshoz, ahol inspirál a többi alkotó munkája.

Albert Schweitzert idézve: 

"Néha kialszik bennünk a fény, de aztán ismét felgyúl, ha találkozunk egy másik emberi lénnyel. Mindannyian óriási hálával tartozunk azoknak, akik képesek újból felgyújtani ezt a belső fényt."